1995-2000

A DV formátum a a videót az intraframe videó eljárással diszkrét koszinusz transzformációval (DCT) tömörítve rögzíti, míg a hangot tömörítetlenül tárolja.

A DV család jellemzőit, a digitális videó tárolására használt kodeket és szalag formátumot, a Sony és a Panasonic vezette videokamera konzorcium 1995-ben határozta meg.

A 2000-es évek elején a DV nagyban segítette az analóg-digitális átállást a videózás világában.

A DV-t néha MiniDV-nek is nevezik, ami a legnépszerűbb szalagformátum a DV kodeket használó rendszerek közt.

Az ITU-R Rec. 601 szabványt követve, a DV váltott soros letapogatást alkalmaz 13,5 MHz luminencia-mintavételezéssel, ez a 60 Hz-es rendszerben 480 illetve 576 soros felbontást eredményez 50 Hz-es szabványban képkockánként.

Mindkét rendszerben az aktív képtartalom soronként 720 pixelt tartalmaz. A DV ugyanazt a frame méretet használja a 4:3 és 16:9 képaránynál, ami eltérő pixel-arányt eredményez a teljes képernyős és a szélesvásznú videóknál.

A DCT tömörítési szakaszt megelőzően a forrásvideóra színminta-almintavételezést alkalmaznak, hogy csökkentsék a tömörítendő adatokat. A Baseline DV 4:1:1 mintavételezést használ 60 Hz-es változatában és 4:2:0 mintavételezést az 50 Hz-es változatban.

A hang kétféle formában tárolható: 16 bites lineáris PCM sztereó 48 kHz-es mintavételezési frekvenciával (768 kbit/s csatornánként, 1,5 Mbit/s sztereó), vagy négy nonlineáris 12 bites PCM csatorna 32 kHz-es mintavételezési frekvenciával (csatornánként 384 kbit/s, 1,5 MBit/s négy csatorna).

Ezenkívül a DV specifikáció támogatja a 16 bites hangot is 44,1 kHz-en (706 kbit/s csatornánként, 1,4 Mbit/s sztereó), ez ugyanaz a mintavételezési frekvencia, mint a CD-audiónál. A gyakorlatban a 48 kHz-es sztereó mód a legelterjedtebb.